Az ág reccsenésétől megijedtem és gyorsan hátrapillantottam. Nem láttam senkit. Minden ugyanúgy állt. 

De mikor újra előrenéztem hirtelen megtorpantam és a fenekemre estem. Egy sárgán izzó szempár nézett velem farkasszemet. Az árnyék lassan közeledett. Leugrott a fáról és egyenesen engem figyelt. Épp rám akart ugrani amikor egy csapás érte jobb oldalról. Castiel egy vörösen forró, szabályosan tűzből való "botot" tartott a kezében. A lény elordította magát. Lisander gyorsan megfogta a vállamat és felsegített a földről. A következő pillanatban vagy ötven ugyanolyan árnyék közelített felénk. Meg kell védenem a barátaimat!- kétségbeesetten törtem a fejem, mit is tehetnék. Castielre egyszerre három lény ugrott, Lisandert is bekerítette vagy hét. Annyira lefagytam, hogy fel sem fogtam mi történik. Csak azt, hogy az erdő lángol körülöttem. 

Hirtelen gonosz kacaj tört elő belőlem, aztán elájultam. 

Az iskola gyengélkedőjén ébredtem. A homlokomra tettem a kezem. A fejem nagyon fájt. 

- Nocsak, felébredtél- mosolygott rám a doktornő. Csukott szemmel felültem a kanapén. (Merthogy egy kanapén feküdtem.) 

- Hogy vagy?- kérdezte Lisander. Ő és Castiel szembe velem, egy-egy fotelban ültek. 

- Aggódtunk érted- tette még hozzá. Felálltam, hogy odasétáljak Lisanderhez, de elvesztettem az egyensúlyom. A karjaiban landoltam. 

- Jól vagyok, csak gyenge- néztem felemás szemeibe. A másik szobában megcsörrent a telefon. Amint a doktornő elhagyta a szobát, megkérdeztem: 

- Mi lett a lényekkel, az erdővel és észlelte valaki? 

- Minden rendben. Lisander eloltotta a kis tüzecskédet, a lények elpusztultak, vagy elmenekültek. Nem is néztem volna ki belőled, hogy te is démon vagy- beszélt Castiel. 

- Az, az igazság, hogy angyal vagyok- a padlót bámultam. 

- Tessék?!- hökkent meg Lisander- Az lehetetlen! Én azt megéreztem volna! 

- Pedig igaz- sóhajtottam, majd láthatóvá tettem a szárnyaimat. Lisander szeméből eltűnt az aggodalom. Helyére harag és csalódottság került. Megfordult és kisétált a rendelőből. Utánafutottam. 

- Lisander!- kiáltottam. Csak az első folyosón, a DÖK-ös terem előtt tudtam utolérni. 

- Várj már meg! 

- Miért nem vagy képes meghallgatni?!- megragadtam a kabátja ujját. 

- Nincs miről beszélnünk- fordult felém. 

- Lehet, hogy neked nincs mondandód, de nekem van!- kiabáltam utána, de ő kilépett az ajtón. Szomorúan néztem utána. Mégis miért kellett volna elmondanom neki, mikor azt sem tudtam, hogy ő is az? 

- Meg fog bocsájtani- Nathaniel a DÖK terem ajtajában állt. 

- Láttad volna az arcát...

- Ne hibáztasd magad- vágott a szavamba Nat. Az arcomat az ingébe temettem, ő pedig a vállamat simogatta. Éreztem, hogy újra nehézzé válik a fejem. Újra az ájulás szélén voltam.

- Yimi- hallottam még. 

Remélem tetszett ;)

 

Megosztás a facebookon