Annyira bánt, ami történt. De miért, mikor nem az én hibám? Részben... 

Nem kellett volna elmennem a Feketeerdőbe Lysanderékkel. De honnan tudhattam volna? És akkor most valójában milyen angyal is vagyok? Mert gonosz angyal nem lehetek. Hiszen tisztavérű ágból születtem. Nem értem... 

Ja, elmélkedésem közben három zene lement? És valaki kopog az ajtón? 

- Tessék! 

- Szia Yimi? Bejöhetek? Nem zavarlak? Minden rendben?- bombázott a kérdéseivel Nat. 

- Jól vagyok Nathaniel. Csak nem értem, miért sárga még mindig a szemem. 

- Hát... valószínűleg örökre ilyen marad, hiszen árnyék csókolta angyal vagy... Upsz. 

- Te ezt honnan tudod? 

- Izé... DÖK elnökként vannak dolgok, amikről tudnom kell. 

- Hm. Mi az, hogy árnyék csókolta? 

- Kétféle árnyék csókolta angyal létezik. Az egyik, amikor egy mumus elcsábítja az illetőt. Ez veled még nem történt meg. A másik, hogy az ördög érdekesnek tart és igényt tart rád és a szolgálatodra. 

- Remek- morogtam. 

- És a hajam? 

- Az valószínűleg visszahalványodik az eredeti színére. 

- Akkor holnaptól végülis újra mehetek iskolába- álltam fel elszántan. Bár kicsit bántott, hogy Rosa nem látogatott meg. Se Castiel. És Lysander sem adott magáról életjelet. Ahogy Alexy és Armin sem. Csak Nathaniel. 

- Nem gondolod, hogy újra előjön a gonosz éned? 

- Akkor majd megállítasz- kacsintottam. 

- Yimiii! Telefonod van!- ordibálta a nappaliból Kentin. 

- Én megyek is. Csak benéztem. Még el kell intéznem valamit. 

- Szia Nat! 

- Viszlát a suliban Yimi!- köszönt el. Beszaladtam a nappaliba. 

- Rosa az- mosolygott Kentin. Ezután egy félórás beszélgetés következett. Mi van velem? Sokáig leszek még távol? Aztán témát váltottam. Hogy van Leigh? Van-e új pletyka? Mi van az osztállyal? 

Kiderült, hogy Nathaniel mostmár folyton Castielékkel lóg, máshogy öltözködik. Minden. Fura. 

*Nathaniel* 

- Heló Armin! 

- Szia, Nathaniel! Gyere csak be! 

- Nem köszönöm. Sietek. Yimi jól van, holnap már iskolába is jön. 

- Köszönöm, hogy szóltál. Kedves tőled. Akkor viszlát. 

- Heló. 

Mikor a sarokra értem, elkezdtem futni egészen a Feketeerdőig. Átugrottam a kerítésen és követtem az ösvényt. Azt az ösvényt, amit csak a fekete lények látnak. Aztán elértem a kastélyt. 

Az Úr elé járultam. 

- Hogy van a lány?- mennydörögte mély hangján. Most először nem akartam felelni neki. 

- Jól van- morogtam. 

- Jól hallom, ellenállást tanúsítasz? Csak nem, beleszerettél- igyekezett kihozni a sodromból. 

- Igen! Szeretem őt! Ezt nem teheted vele! Ő nem ezt érdemli!- kiabáltam. 

- Tee!- ordította, majd előhúzta ostorát- Nem szegülhetsz szembe velem! 

Háromszor végighasított a hátamon. 

- Áá!- a földre estem. A csapások helyei rettenetesen fájnak. Megint. Megint gyenge vagyok. Vagyis annak érzem magam. De nem szegülhetek szembe vele. Akkor megölné Yimit. Azt pedig nem élném túl. 

Megosztás a facebookon